Nyilvánvalóan nem lehet ez valamiféle absztrakt, filozófiailag vagy teológiailag megfogalmazott entitás, hanem csakis az, ami az ember konkrétan, más szavakkal az, amit élő tudatnak lehet nevezni. Olyan individuált tudat ez, amelynek öntapasztalása gyakorlatilag egy adott pszichofizikai organizmussal való egységéből, valamint általában a szenzuális tapasztalásból következik.

Kétségtelen, hogy ahol olyan tudatról van szó, amely egybeolvadt az animális vitalitással, nem is lenne indokolt mást remélni. A problémát tehát más módon kell felvetni: azt kell megvizsgálni, hogy mely esetekben és milyen körülmények között beszélhetünk az emberben ténylegesen valamiről, ami más és több mint a fent említett „élő tudat”. E ponton az iniciatikus tanítás határozottan eltér a vallásos nézetek döntő többségétől (legalábbis ami ezek exoterikus értelmét illeti), mert a továbbélés problematikáját nem absztrakt módon és az általánosság szintjén veti fel, vagyis általában az ember számára, hanem figyelembe veszi a továbbélés különböző lehetőségeit és feltételeit is.

Ontológiai síkon magától értetődik, hogy nemcsak az embernek, de bármilyen más természetű lénynek sem lehet semmiféle léte, még csak illuzórikus léte sem anélkül, hogy valamiféle kapcsolata ne lenne egy transzcendens princípiummal. Iniciatikus szempontból azt lehet mondani, hogy „én”-nek egy magasrendű princípium visszfényeként érezzük magunkat, úgyhogy az aktuális tudat már említett kondicionáltságát úgy lehet tekinteni, mint ami a tükrözött objektum és a között az ágens között jön létre, amelyben az objektum képe megformálódott.

Ha egy tükör eltörik, az a benne tükröződő tárgyat nem érinti, viszont a tükrözött kép eltűnik. Amennyiben egyértelműen negatív kimenetelű, akkor a halál jelenségét is így kell értelmezni, vagyis úgy, ahogy azt az előbbiekben az élő, aktuális tudat kapcsán elmondtuk. Egy ilyen esetben mindaz, ami az emberi „én” természetével rendelkezik, nem éli túl a halált. Helyesebben igazi állapotváltozás áll be, és a már említett kísértő szellem és pszichikus üledék kivételével, amelyek mintegy a tehetetlenségi erő folytán fennmaradt automatizmusok, a „samsārai én” voltaképpeni élete újra felszívódik egy szubperszonális törzsbe, amely egyfajta „organizmus-gyökér”. Ezen a síkon ismét elképzelhető egy sui generis továbbélés, ugyanis ez az organizmus, mely egy bizonyos meghatározott testnek adott életet, életet adhat egy másik testnek is. Ha egy adott pszichofizikai aggregátum, valamint az énnek az a tükörképe, amelyet ez az aggregátum magában hord, felbomlik, ez az erő, ha látens módon is, de tovább él mintegy a tűz potencialitásaként, és egy új együttesben ismét fel tud gyulladni, csakhogy ekkor már új individualitásként, új lényként. Természetesen ebben az esetben nem biológiai fajról vagy törzsről van szó, sem pedig egy olyan értelemben vett lényről, mint amilyen a nemzéssel, ugyanannak a vérnek a továbbvitelével jön létre. Azok a lények, amelyek az előbb említett organizmus-gyökér különböző manifesztációi, egészen ritka kivételektől eltekintve egymástól teljesen különállókként, és egymás számára teljesen idegenekként bukkannak fel. Az őket összekötő kapcsolat, minthogy minden materiális bázisnak híján van, a fizikai érzékelés számára megragadhatatlan és felismerhetetlen.

Egy olyan Énnek kétségtelenül helye van az iniciatikus doktrínák keretein belül, amely megfelel az upanisadok átmá-jának, vagy a sāmkhya puruşájának, s amelynek az emberi „én” csak tükörképe. Ha úgy tetszik, ne is beszéljünk a lélek feloszlásáról a halál pillanatában, hanem csak egy olyan tükröződésről, amely az azt kivetítő transzcendens princípiumba reabszorbeálódik. Vallásos és panteista megfogalmazásban azt lehet mondani, hogy ez a lélek Istenben feloldódott léte.

/J.E/

Kategória: Metafizika

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder