Indiában kinyilatkoztatott írásként fogadják el a Rámájanát, irodalomtörténetileg pedig az epika műnemébe tartozó eposzként jellemezhetjük. Érdemes megvizsgálni, milyen jellegzetességei vannak az eposznak általában, s mennyiben felel meg a Rámájana ezeknek a követelményeknek. Vajon az indiai irodalom ugyanazokat az eszközöket használta-e, mint az európai ember által jobban ismert görög eposzirodalom?
Talán legcélravezetőbb az eposzi kellékek áttekintése.

Az eposzok elején általában invokáció áll, mely a szerző, illetve énekmondó segélykérése az adott kultúrában megjelenő istenséghez, istenekhez. Hosszabb terjedelmű műveknél a témamegjelölés is lényeges elem, melyben bevezetésként a mű főbb témáinak összegzését kapjuk. A szereplők bemutatása a harmadik kellék, s különösen a harcok elején találkozunk a szembenálló seregek szemléjével.
Az eposz jellemzője az is, hogy a főhős és a többi szereplő valamilyen isteni segítség közreműködésével éri el célját, amely egy egész közösségre, népre jelentős hatást gyakoroló cselekedetek összességén alapul.
Ráma, a főhős, egy isteni avatár, s a hindu szent könyvekből tudjuk, hogy Isten akkor száll alá a világba, ha a vallásos elvek veszélyben vannak és a negatív erők túlsúlyba kerültek. Ráma is emiatt jelent meg a földön: az emberek és a félisteni lények kérésére Rávanát, a szörnyű tetteket végrehajtó szörnyet akarta legyőzni. A görög eposzok félig emberi, félig isteni hőseivel ellentétben Ráma maga a Legfelsőbb Úr a hindu hagyományban, ezért nem volt szüksége más isteni lények közbeavatkozására. Isteni fegyvereit mégis elhozta magával, amik a földön a testvéreiként jelentek meg, szövetségesei, a vánarák pedig emberfölötti erővel és értelemmel megáldott majmok voltak.

Ráma tehát isteni mivoltát rejtve vállalta a héroszi erejű, ám vallásos ember szerepét, a félistenek pedig segítőjéül szegődtek. Természetesen az ellenfél, Rávana is több részről kap segítséget, bár ő sem közönséges emberi lény, hanem az isteni erők ellenpólusaként a démonok világából lép elő. A világpusztító Sívától fegyvereket kapott, Brahmá, a teremtő félisten pedig azzal a keggyel ruházza fel, hogy sem félisten, sem démon nem győzheti le.
A cselekmény főszála mellett megjelenő epizódok, kisebb történetek jelenléte is fontos kelléke az eposzoknak, s a Rámájana is bővelkedik ilyenekben. E közbeékelt történeteket gyakran a szereplők egymásnak mesélik, s bár az epizódok nélkül is teljes lenne a mű, mégis színesítik az elbeszélés menetét.

Érdekes momentum, hogy a Rámájanában egy olyan történettel is találkozhatunk, amely Daidalosz és Ikarosz mondájával mutat rokonságot. Szampáti, egy hatalmas keselyű meséli el élete történetét a Szítá keresésére induló majomhadsereg katonáinak. Nyolcezer évvel ezelőtt madártestvérével, Dzsatájuval együtt hatalmukat élvezve egyre gőgösebbé váltak, s a Nap pályája felé akartak repülni. Öccse mind magasabbra hágott, így a Nap heve miatt szárnyai erőtlenné váltak. Szampáti a testvére fölé repült, hogy árnyékolja őt, ám mindketten lezuhantak. Szampáti egy hegyre esett, ahol egy bölcs azt jósolta neki, hogy sorsa szerint majmokat segítve Rámát kell szolgálnia, s így visszanyeri egészségét. Szampáti sorsa beteljesedett, mert valóban ő mutatta meg az utat Szítá felderítésére.
A görög és az ind történet párhuzama magáért beszél, s érdekes irodalomtörténeti adalék lehet annak a felkutatása, vajon mi lehet a kapcsolódás eredete, melyik vett át motívumokat a másiktól, egyáltalán átvétel történt-e? A Gilgames eposz vízözöntörténetéről például tudjuk, hogy az akkádok vették át a sumérektől az i.e. I. évezred elején, s ők terjesztették el a Földközi-tenger partvidékén. Az ókori kultúrák szinte mindegyikében megtaláljuk a pusztulásmítoszok vízözöntörténetét, a Genezis könyvében (6.9.) éppúgy, mint a Mahábháratában. (III. 187.)

Az eposzokban a szereplőket állandó jelzőkkel illetik, így van ez az „eredeti költemény”-ben is. Rávana jelzője általában a Tízfejű, mivel egy tízfejű, kígyószörny testű démonról van szó. Szítá, a Vidéha-királylány, a telihold- arcú; Dasaratha a népek nagyfényű ura; Hanumán a Szél Urának gyermeke, a Vihar fia, az ugráló nép párduca; Ráma pedig a lótuszszirom szemű, a legkiválóbb íjász.

Kategória: Rāmāyaṇa

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder