A Ráma királyról szóló történetet Indiában a legapróbb gyermektől a legvénebb aggastyánig mindenki ismeri. A két nagy eposz, a Mahábhárata és a Rámájana epizódjait hallgatják esténként már kiskoruktól fogva, ahogyan mi a nagyanyáinktól a népmeséket. Tudjuk, sem az eposzok, sem a népmesék üzenete nem mesebeszéd, hanem a kozmikus világrend leképezése, amit a különböző kultúrák más-más eszközökkel fejeznek ki. Az ilyen üzenetek beépülnek tudatunkba és egész életünkben hatnak ránk. Az indus utcaszínházak Ráma és Krsna cselekedeteit mutatják be, a templomok képzőművészeti alkotásain ugyanezek a témák jelennek meg, s India hatalmas mozgóképgyártása is javarészt e történeteket dolgozza fel a legkülönbözőbb variációkban. A több ezer éves kultúra érezhető hatással van az egyre modernizálódó társadalomra. Az időt Keleten sem tudták megállítani, ahogy Nyugaton végképp nem, de a tradíció értékei ott legalább nem vesztek el, mint idehaza már majdnem. Vajon miért maradt meg Ráma, egy ősi mítosz főhőse az örök hűség, erkölcs és szerelem példaképeként?

A Rámájana történetét egy mondatban is megfogalmazhatjuk: Ráma herceg hősies kalandok során szerzi vissza hitvesét, Szítát, akit Rávana, a tízfejű démonszörnyeteg elrabolt.
Ráma életének szimbolikus mondandója azonban nem ilyen egyszerű. A világ egységét alkotó női és férfi princípium szétválása és egyesülése adja a mélyszerkezetet, amely a történet során kirajzolódik. Szítá és Ráma az emberben lévő emocionális és racionális kettősség megtestesítője. Ha elválnak egymástól, szenvednek a másik nélkül, akárcsak az értelmében és érzelmeiben meghasonlott ember, majd végül visszatérnek egymáshoz, hogy a világ rendje újra helyreálljon.

Kategória: Rāmāyaṇa

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder