Védák, legalábbis a három régebbi Véda szövege végleges formát ölt és a kasztrendszer is felveszi azt a módosulatát, amely évezredeken keresztül meghatározta India társadalmi szerkezetét. Ennek kialakulását a vallástörténészek általában i.e. 1000. – 800. közé teszik.

Ebben az időszakban alakul ki számos, főleg prózai, illetve versekkel kevert prózai védikus szöveg, nevezetesen a már említett bráhmanák és áranjakák, és a legfontosabbak, vagyis az upanisadok. Az ilyen szövegek több nemzedék munkájának eredményei, szerzőjük nem nevezhető meg. Ebben az időben egyébként sem létezett „copy-right”. A szerzők nem kívántak hasznot szerezni művükből, mivel úgy gondolták, nem alkottak semmit, csak tovább adtak és/vagy lejegyeztek egy ősi szakrális tudást.

A bráhmanizmus szellemiségének megértése szempontjából az
upanisadok közül alighanem a legfontosabbak a Száma-Védához
tartózó Cshándógja Upanisad és a Jadzsur-Védához tartozó
Brihadáranjaka Upanisad.

Ebben az időszakban a hindu panteon is átalakult. Ennek során a
világ leghatalmasabb istenének, Varuna kultuszának helyét átveszi két teremtőisten, Visvakarman, a világteremtő, és Pradzsápati, a teremtmények ura. Később megjelenik egy harmadik fontos szereplő is, mégpedig Purusa, a kozmikus istenember, a tökéletes ember archetípusa, amely később, a számkhja filozófiában az ember önvalója, azaz valódi énje szerepét tölti be, aki változatlan marad a létforgatagban és nem érinti születés és halál.
Fontos megjegyezni, hogy a hindu vallás sem a régebbi, sem a mai formájában nem tekinthető monoteizmusnak, hanem az – akárcsak a hellenisztikus görög-római vallás – inkább henoteizmus, amelyben több isten van, és ezek közül hol az egyik, hol a másik a leghatalmasabb.

Ebben az időben jelenik meg a hindu gondolkodásban a 3 guna,
vagyis a tapasztalható jelenségeket alkotó 3 minőségi összetevő
fogalma is:
– tamasz = súlyosság, sötétség, tehetetlenség
– radzsasz = mozgékonyság, szenvedélyesség, energikusság
– szattva = könnyűség, világosság, szellemiség

A tamasz a növényvilágban, a radzsasz az állatvilágban dominál.
Az emberi létforma célja, hogy a szattva érvényre jusson a másik két elemmel szemben.
A fentebb említett három istenség és a három guna analógiájára
alakult ki később, a hinduizmus korszakában az Isten Hármasság, a Trimurti fogalma. A szó jelentése: három arc, vagyis ugyanannak a végső valóságnak három megszemélyesített megnyilvánulási formája:
– Brahman, aki a szellemi, szattvikus tulajdonságokat személyesíti
meg. Szimbóluma az ég. Az emberben lévő vetülete az átman,
vagyis az ember valódi önvalója. Az utóbbi szó jelentései: élet,
lélegzet, ember, és analógiája az életet hordozó energia áramlat,
az ú.n. prána.
– Visnu, akinek a reinkarnációi többek között Krisna és Ráma, a
tamaszikus, tehetetlenség jellegű tulajdonságok megszemélyesí-
tője. Szimbóluma a föld. Ő az, aki fenntartja a megteremtett világ
rendjét, aki megtámasztja az ég boltozatát.
– Síva, akinek régebbi neve Rudra, a pusztító és újrateremtő, az
energikus, szenvedélyes radzsaszikus tulajdonságokat reprezentálja.
Szimbóluma a levegő. Síva isten a változó világ megszemélyesítője.

Sívát Kozmikus Táncosként is szokás ábrázolni,
aki a táncával fenntartja a sokrétű jelenségeket és ezzel minden
dolgot egyesít, belekényszerítvén mindent a tánc közös ritmusába,
amelynek során a világ jelenségei számtalan formában
szüntelenül keletkeznek, feloszlanak és egymásba átalakulnak.
Fontos isteni személyiség még Káli, az idő istenasszonya, Síva felesége, aki elvégzi a pusztítás munkáját. Káli és Síva annyira együvé tartoznak, hogy nem számít szentségtörésnek szexuális egyesülésben történő ábrázolásuk sem.

Visnu szerepe a fenntartás, táplálás. A szó kapcsolatba hozható
a vaisja kaszt elnevezésével, amely a gazdasági tevékenységekkel
foglalkozó társadalmi rendeket jelöli, akiknek feladata a társadalom jólétének biztosítása.
A legfelsőbb istenség a Brahman, amely szó semleges nemű és elsősorban a személytelen kozmikus intelligencia aspektust jelöli, míg a Brahmá változat hímnemű és a manifeszt személyes főistent jelöli. A szó nem tévesztendő össze a bráhmin, bráhman, és brahmana szavakkal, amely megjelölések a vallás, a papság és a szerzetesek megnevezésére szolgálnak.

Az abszolút isten tehát Brahman, akinek három arculata Brahmá,
Visnu és Síva, s ennek megfelelően a hindu teológia szerint Brahman „advaita”, azaz kettősség nélküli, vagyis nincsenek benne ellentétek, akárcsak a kínai Tao-ban.
A brahmanizmus fontos jellemzője a mantrizmus, vagyis a szómá-
gia. Eszerint a szavak teremtik a jelenségeket, hiszen Brahman is úgy hozta létre a világot, hogy kimondta a dolgok nevét, amelyek ezután manifesztálódtak.

A teremtő hang neve sabda, ezt az éter (ákása) közvetíti. A mantrákban jelentős szerepet kaptak a tudatra különleges hatást gyakorló őshangok, az ádimantrák. Ilyenek pl. ÓM, HÚM, SZVAHÁ, stb. A bráhminizmusban és hinduizmusban fontos szerepet tölt be a dharma és a karma fogalma. A dharma emberi kötelességet, sorsot, hivatást, küldetést jelent. A hagyomány szerint mindenkinek megvan a maga kijelölt élethivatása és jobb, ha valaki elbukik a maga kötelességének útján, mint hogyha sikert érne el olyan úton, amely nem az ő útja.

Az életcélok (sásztrák) természetesen különbözők lehetnek.
Az ember törekedhet anyagi javakra (artha), vágyak kielégítésére
(káma), kötelességének teljesítésére (dharma), vagy az anyagi létformából való kiszabadulásra (móksa), és az a kívánatos, ha az újraszületések körforgása során az ember szellemi fejlődése a magasabb célok irányába mutat.

Kategória: Véda

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder