A tudatba valamennyi tapasztalat érzékszerveinken: a szemen, a fülön, az orron, a nyelven és a bőrön keresztül jut el. Aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy a külső világgal való érintkezés, az észlelés nem volna lehetséges, ha nem rendelkeznénk ezzel az öt érzékszervvel, amely bennünket öt csatornán: a halláson, a látáson, az ízlelésen, a szagláson és a tapintáson keresztül informál állandóan. Az érzékelések nélküli élet valóban tragikusan korlátozott. Ez az, amiért ösztönösen is olyan sajnálatot érzünk a vakok, a süketek és némák iránt, akik egy színtelen, hangtalan világban kénytelenek élni. A bőr tele van számtalan érzékelő idegvégződéssel. Ezeken keresztül válik lehetségessé a tapintás, a hőmérsékletnek és a nyomásnak az érzékelése. A nyelv és a száj egy része is hajszálvékony idegvégződésekkel van tele, amelyekkel ízlelünk, meg tudjuk állapítani a dolgok édességét, savanyúságát stb. Az orr felső részében is idegmembránok vannak, ezáltal tudjuk észlelni a levegőben levő illat finom részecskéit. A külső fülcimpa a hallásnak nem a közvetlen szerve, csak elősegítője. A hanghullámokat valójában a dobhártyán keresztül halljuk. A hatodik érzék saját izommozgásunk tudatosításáé, a hetedik a testi egyensúlyunk megtartásának érzékeléséé, de célravezetőbb, ha arra az alapelvre szorítkozunk, amely az összes érzékre érvényes. Érzékszerveink a tárgyakról tudósítanak bennünket, de soha nem többet, mint a rájuk vonatkozó tényekből néhány töredéket. Működésük ui. jól definiálható és korlátozott rezgéskörön belül zajlik. Ha mindenről képesek lennénk értesülni: így pl. a fül a nagy frekvenciájú hangok tolmácsolására, az orr pedig az összes illat érzékelésére is képes lenne, életünk tűrhetetlenné és elviselhetetlenné válna.

Öt érzékszervünk egyik legfontosabbika, amely a külső világról tudósít bennünket a szemen keresztül, a látás. Rendszerint az egyes individuális dolgok létéről ezen keresztül veszünk tudomást. Az összes többi érzékelés ennek van alárendelve. A látás ezért a legfontosabb érzékelésünk, és csak utána következik a hallás. Azért is a legfontosabb, mivel a világról többnyire vizuális képekben gondolkodunk, és a memóriába és képzeletbe belépő képek többsége is vizuális. Ezenkívül a szemek funkciója is felsőbbrendű a többi érzékszervéhez képest. Így pl. jóval több, különböző távoli, vagy közeli dologról képes tudósítani bennünket, míg a tapintás csak azokról, amelyek a kéz közelében vannak. Végül a látás a legfinomabb és legszellemibb is az érzékeléseink között.

A fénysugarak a szemet érik és működésbe hozzák. A fény a szem tényleges stimulusa. A szem idegvégződései mindennél jobban érzékenyek a fényre.

A szem három érzékeny hártyából áll: ezek közül a legbelső, a retina érzékeny a fényre és a színre. Úgy működik, mint egy érzékeny film vagy egy fényképezőgép tejüveg keresője, mivel feljegyzi a külső tárgyak képeit. De míg a filmet csak egyszer lehet használni, aztán csak eldobni, a retina számtalanszor használható és mégis jól működik. A fénysugarak a retinában egyesülnek és számtalan pálca és rúd alakú idegvégződést stimulálnak, amelyek működése indítja meg a második láncszemet a tolltól kezdődő, és a toll létezéséről való tudás kialakulásáig terjedő összefüggő láncolatot alkotó folyamatban. Hasonlóképp a többi érzékszervünk is megfelelő idegvégződésekkel rendelkezik, ezek nélkül teljesen működésképtelenek lennének. A retina idegvégződései mikroszkopikus finomságúak, és olyan élességű és pontosságú részletes képek kialakulását teszik lehetővé a felületén, amely összehasonlíthatatlan bármely más érzékszerv által közölt adatokkal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy ilyen kép jelenléte nem más, mint a fénynek a retinára gyakorolt hatása. Hogy egy külső tárgyat egyáltalán láthassunk, színháttérrel kell rendelkeznie, mivel csak színkontraszttal tudjuk megkülönböztetni a tárgy alakját és nagyságát, de ahhoz, hogy színes legyen, meg kell világítani, mivel a szín a fénysugarak terméke. Csak ekkor tudunk összehasonlítást tenni a színek között, és azt állítani, hogy látunk egy tárgyat. Azért észleljük a masszív piramist, mivel barnás kövei kiemelkednek a sivatag sárga homokjának hátteréből, és mivel csúcsa a tiszta kék egyiptomi ég hátterében emelkedik magasba. Ha csak egy szín venne körül bennünket, egyáltalán semmilyen tárgy nem vehetne föl semmilyen alakot, mivel egy tárgy észlelt alakja annak a következménye, hogy van egy másik szín, vagy több szín is, amely ellenében a kontraszt kialakul.

A dolgokat tehát nem közvetlenül látjuk, hanem csak azt a fényt, amit visszavernek, ill. kibocsátanak. A fény nem magukban a dolgokban van, a dolgok a fényt csak visszaverik. A tudományos kísérlet hatásos módon bizonyította ezt, de egy egyszerű példa jól illusztrálja az igazságot. A napnyugtával csökken a fény egy épületen belül, és ezzel a dolgok is megváltoztatják színárnyalatukat, sötétebbé válnak. A barna asztalok feketék lesznek, a zöld függönyök pedig szürkék. Színük tehát valójában nem saját tulajdonságuk.

A szem üzenete ezért az agyat fiziológiai Morse-jel formájában éri el. Az, hogy a látóideg vizuális képet továbbít, legalább olyan elképzelhetetlen, mint az, hogy a telegráf-vezeték tényleges szavakat és nem pedig egymást követő rövid és hosszú impulzusokat továbbít. Ezek az impulzusok értelmetlen hangok mindaddig, amíg egy operátor, egy emberi lény a Morse-kód alapján nem értelmezi őket, akinek az elméje értelmes alfabetikus betűkké és szavakká teszi őket vissza. A telegram maga azonban semmi más, mint fekete jelek sora a fehér papíron. Ezeket a jeleket az embernek, aki olvassa őket, ki kell betűznie és gondolatokká alakítania. Hasonlóan az elmének is munkához kell látnia, hogy dekódolja a hullámszerű idegimpulzusokat és vissza kell fordítania őket eredeti fizikai ingerük megfelelő impresszióinak tudatába.

Az ilyen értelmezésnek szükségképp szellemi tevékenységnek kell lennie. Az elmében kell lezajlódnia, mivel inkább az értelem határozott aktivitását, mint a szem az ideg és agy passzív felvevőképességét kívánja meg. Az értelem bizonyos fajta tudatosságot foglal magába, és mivel normális esetben az ilyen folyamatról nincs tudomásunk, azt kell következtetnünk, hogy az a szokásos tudatosság küszöbe alatt jelenik meg, és így teljesen tudat alatti.

Ez egyszerűen azt jelenti, hogy egy tárgy létéről való tudásunk nem a testi szemben, fülben, nyelvben vagy orrban keletkezik, ahol az idegszálvégződések veszik az ingert hanem ezután, amikor az inger elérte az agyközpontot, amely az idegszálak kiinduló forrása. Csak ekkor tárul fel a tudatnak nevezett rejtélyes és titokzatos elem. Egy dologról először érzék-tapasztalat során veszünk tudomást különleges tulajdonságainak megjegyzésével, amelyek megkülönböztetik más tárgyaktól; ilyen tulajdonságok pl. az alak, a méret, a keménység stb., a tárgyról csak a tulajdonságok megismerésén keresztül lesz tudomásunk. Bármit is tapasztaljunk érzékszerveinkkel, vagy gondolatainkkal – a tárgyról való elmélkedés segítségével – az a tudat terében egy tárggyá, dologgá áll össze. Minden tárgynak bizonyos felismerhető sajátsága van: képük az érzékelésen keresztül jut az agyba.

Minden észlelés önálló, saját és individuális, mivel ez valakinek a saját valójában keletkező tevékenysége. Nincs megosztva másokkal; közvetlenül nem tudunk belelátni mások elméjébe. Normálisan minden ember csak azt tudja megfigyelni, ami saját tudatán belül történik. A világot csak a rávonatkozó érzékbenyomások eltávolíthatatlan szemüvegén keresztül látjuk. Nem hozhatjuk a világot közvetlen megfigyelésünk alá. Amit közvetlen megfigyelünk, az csak a mi mentális reakciónk, vagyis saját magunk!

Kategória: Filozófia

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder